Polgármesteri köszöntő

Tisztelt Bükkábrányiak! Kedves Olvasó!

Engedje meg, hogy én köszöntsem először Bükkábrány Község megújult honlapján. Ezt az oldalt Önnek készítettük, hogy a lehető legtöbbet tudhasson meg egy helyen településünkről. Önöknek, bükkábrányiaknak. Éljenek itt közöttünk, az ország más szegletében vagy a világ bármely sarkán. És természetesen Önöknek is szánjuk a honlapunkat, akik ismerkednek a tájjal, kíváncsiak községünkre, vagy bármilyen információra van szükségük Bükkábrányról.

Bővebben...:

 

Fejezetek egy 780 éves település múltjából
Földrajzi környezet és éghajlati jellemzők
Bükkábrány a történeti Borsod vármegye délkeleti részén terül el, a Bükkalja települése. Miskolctól 33 km-re, Mezőkövesdtől 15 km-re fekszik. A községet átmetszi a 3. sz. főút. A település a Miskolci-Bükkalja nevű kistájhoz tartozik. Ennek domborzata Bükkábrány-Vatta vonalában 110-130 méter tengerszint feletti magasságú hegységelőtéri lejtő, amelyet az eróziós-deráziós folyamatok széles völgyközi hátakra tagoltak. Földtani adottságai közül legfontosabb a lignittelepes pannóniai homok és kavics. A kistáj területe a Borsodi-Mezőséggel együtt az ország szeizmikusan legnyugodtabb területei közé tartozik, évente km2-enként kevesebb mint egy a millióhoz valószínűségű földrengés-gyakorisággal.
Bükkábrány és a környező települések
A vidék éghajlata mérsékelten meleg, mérsékleten száraz. Éves középhőmérséklete  8,5-9,6 °C, a tenyészidőszakban 15,5-16,7 °C. A csapadék évi összege 650mm, a vegetációs periódusban 380-390 mm. A hótakarós napok száma 40-55. Leggyakoribb szélirányai: DNy és ÉK. A vidék vízrajzát a Bükkből lefolyó kis patakok jelentik: a Lator-, a Geszti-, a Csincse-, a Kácsi- és a Sályi-patak. Ez utóbbi kettő kötődik közvetlenül Bükkábrányhoz. A talajvíz 4-12 méter mélységben helyezkedik el, s csak a völgytalpakban emelkedik 4 m fölé. Nitrát tartalma igen magas, ezért ivásra alkalmatlan. A mikrorégió talaja agyagos-vályogos összetételű és gyengén savanyú. Főleg csernozjom barna erdőtalajok, a völgytalpakon pedig réti öntéstalajok fordulnak elő. A vidék eredeti növénytakaróját a ligeterdős, tatárjuharos lösztölgyek jelentették. A mikrorégió területén jelenleg a szántóföld a területhasznosítás legjelentősebb formája kb. 50%-kal, de emellett a szőlő, a kert, az erdő és – Bükkábrányban különösen – a bányaművelésbe vont terület aránya is nagy. A régió sajátos táji adottságát színesíti a bükkábrányi külszíni lignitfejtés.
Régi kultúrák nyomai
Bükkábrány tágabb környezete már a paleolitikumtól kezdve hosszabb-rövidebb időre megtelepedésre csábította az egymást követő korok embereit. A Bükk előterét alkotó síkság éppúgy kitűnő feltételeket biztosított a földműves és pásztorkodó népek számára, mint a hegyek közé ékelődő folyóvölgyek. A vaddal teli erdőségek az őskőkori embereket megtelepedésre csábítottá, akik a neolitikumtól kezdve fáradságos munkával elhódították a vadontól a kenyeret adó szántóföldet. A vidéken a megtelepedés első nyoma a középső paleolitikum idejébe (150000 – 70000 évvel ezelőtt) nyúlik vissza. A legkorábbi leletek Varbó mellől és a Subalyuk-barlangból kerültek elő. A felső paleolitikum fejlett vadásztársadalmaink világhírű lelőhelye a Szeleta-barlang.
A középső paleolit idejéből a Bükk környékén kb. 50 lelőhelyet ismerünk. A „neolit forradalom” után – az újkőkor középső szakaszán – a bükki kultúra jelentős emlékei tűnnek fel Miskolcon, Bükkaranyoson, Kistokajban, Emődön, Mezőcsáton, Cserépfaluban, Sályban és Vattán. Feltételezhetően a bükkábrányi Temető halom e korban már erődített hely lehetett. A temető sírjain talált őskori cserepek sokasága és egy 1986-ban talált csontbalta ezt igazolja. Ugyanitt 1968-ban a régészek a hatvani kultúrában tartozó cserepeket gyűjtöttek össze. A hatvani kultúra kora bronzkori népessége jórészt erődített telepeken élt, halottaikat urnatemetőbe hantolták. Gazdálkodásukban egyre inkább teret hódított a földművelés. A vidék egyik legjelentősebb kulturális egysége, a hatvani, számos jelentős régészeti lelőhelyet – Harsány, Emőd, Istvánmajor, Csincsetanya, Mezőkeresztes, Mezőcsát – tud felmutatni. A hatvani kultúrába tartozó seprűdíszes, belül bütyköscserepek és állatcsontok kerültek elő a bükkábrányi külszíni fejtésnél talált pincékből, míg a katolikus temető végénél, a református temető felé haladva 1986-ban újkőkori vonaldíszes edénytöredékeket találtak a régészek.
A vidék gazdag bronzkori emlékei közül kiemelkedik a geleji, arany ékszerekben bővelkedő temető. Az egymást követő régészeti kultúrák leletanyag közül a környék leglátványosabb emléke a Bükkábránytól délre, Mezőkeresztes és Csincse határában, a Zöldhalom-pusztán talált temetkezés. Az onnan előkerült szkíta-kori aranyszarvas egy előkelő vezér hatalmi jelvénye volt, amelynek párhuzamait a délukrajnai híres szkíta fejedelmi temetkezésekből, kurgánokból ismerjük.
Számos régészeti emlék közül Mezőcsát vaskori, Muhi kelta, Mezőkövesd, Gelej, Szentistván, Mezőcsát és Nyékládháza szarmata, Egerlövő és Mezőkövesd gepida, Sály és Nyékládháza avar, Szakáld, Mezőcsát, Mezőnyék és Sály honfoglalás-kori leletei bizonyítják a Bükkábrányt körülvevő nagyobb tájegység mindenkori letelepedésre alkalmas voltát.
A kora középkor évszázadai
Ábrány település írott forrásban 1221-ben tűnik fel először Abram névalakban. A Váradi Regesztrumban arról olvashatunk, hogy egy tiljai ember falubelije mellett Ábrányi Jónást is rombolással és javainak elvételével vádolta meg.
A falu neve a birtokos Ábrahám személynévből keletkezett. A megkülönböztető szerepű, utóbb hozzácsatolt Bükk-előtag azzal kapcsolatos, hogy a község a Bükkalján fekszik.
A település a középkori oklevelekben több néven is előfordul (zárójelekben az első ilyen nevű okleveles említés): Abrahamfalva (1292), Abraham (1323), Abram (1324), Habraam (1332) és Abram (1437). Délre feküdt Ábránytól Baratynarag falu (1323), igen közel a községhez. Egy 1395-ös oklevél arról tudósít minket, hogy Barátinyárád Ábrányhoz való közelségét fejezi ki nevében (Abram alio nomine Barathinyarag). Ma a középkori Barátinyárádot Alsóábrányhoz soroljuk.
A község első írásos említésének emlékműve
Egy 1395-ben keletkezett oklevélben már két Ábrány nevű település szerepel. Ekkortól egészen 1949-ig a két falu mindvégig külön politikai egységet képez, annak ellenére, hogy az Ábrány név alatt hol az egyik, hogy a másik, hol mindkét falut értjük. 1449-ben a délebbre fekvő község neve előtt feltűnik az Alsó- előtag, míg az északabbra elterülő neve felé a Felső- (Felse) előtag kerül. Alsóábrányt templomára való tekintettel Egyházasábránynak is nevezték (Eghhazasabran 1451), míg a valószínűleg kisebb Felsőábrány Kisábrányként is szerepel az oklevelekben (Kysabran 1455). A falvakat az elkövetkező időkben is többféle névalakban említik a források, de dominál az eredeti Abran név, amelyhez kapcsolódik az Alsó- és Felső- előtag.
A település már a XIII. században részben egyházi birtok volt. 1292-ben az Őrsúr nembeli Chepan fia János, a nemzetség tagjainak beleegyezésével itteni négy királyi mértékű ekére való földjét egy malommal 20 márkáért eladta Vörös (Rufus) Benedeknek. Benedek fia, János és Péter bírták Ábrányt 1324-ben, s megszerezték Barátinyárádot is. 1326-ban az erőszakkal elvett földterületet azonban kénytelenek voltak visszaadni az egri káptalannak. A község másik birtokosa Ábrányi Miklós, mint királyi ember részt vett Barátinyárád 1323-as határjárásánál. Ábrányt az ezt követő határjárások is említik (1326, 1334, 1395), részletesen leírva a falu középkori környékét.
A település a XIV. század végén is részben egyházi, részben nemesi tulajdonban volt.
A birtokosok között gyakoriak voltak a villongások. 1392-ben Ábrányi Péter fia, Mihály felégette az egri káptalan ábrányi erdejét, majd megrongálta annak malmát. 1418-ban a keresztesi lakosok az ábrányi szántóföldeket, réteket és erdőket pusztították. 1437-ből arról tudunk, hogy Bagyoni László, a cserépi vár castellánusa Ábrányban elvette Vörös Balázs és Fekete Péter jobbágyoktól négy lovukat.
1439-ben az egri káptalan az ábrányi javait elcserélte Daróczi Tibold Imréné (Bikedi Zsuzsanna) bogácsi birtokaiért, aki 1449-ben az ábrányi javadalmának a felét elzálogosította Márk fehérvári őrkanonoknak. Zsuzsanna utóbb ezen elzálogosított javakat Athádi Balázsnak adományozta. A kiváltatlan zálogjavak 1454-ben az őrkanonoktól Sasvári Pál Gellért fiainak a kezébe kerültek. Ezt követően zavarosabbá váltak az alsóábrányi birtokviszonyok. Az Athádi és a Sasvári családok között hosszú pereskedés kezdődött, amelybe időnként a szomszéd birtokosok, 1463-tól pedig az egri káptalan is bekapcsolódott.
1465-ben Mátyás király az egri káptalannal szemben Sasvári Istvánt erősítette meg Alsóábrány birtokában, aki azt 400 aranyforintért eladta Mátyás királynak. Alsóábrány így a diósgyőri uradalom részévé vált. A helység a király szempontjából szerencsés választás volt, mivel már négy esztendeje Máté napján (szeptember 21-én) országos sokadalmakat (vásárokat), hétfőnként pedig helyi piacot lehetett itt tartani. Alsóábrány ekkor a Bükk-vidék fontos kereskedelmi központja volt. A valószínűleg korábban mezővárosi rangot szerző település Mátyás király uralkodása alatt a megszerzett piac- és vámprivilégiummal, gyarapodó polgársággal nem csak a vidék kereskedelmében, hanem pénz- és hitelviszonyaiban is szerepet játszott. A középkor végén Miskolc környékén négy településen volt országos várás, ezek egyike Alsóábrányban, ahol döntően a bükki kaszálók, a lótartás, a keresztesi nagyállattartó gazdaságok termékeit, állatait értékesítették. Hogy a vásáros hely mennyire értékes volt a diósgyőri uradalmát tudatos birtokpolitikával építő Mátyás király számára, azt egy 1478-as oklevél is bizonyítja, amelyből kiderül, hogy az uralkodó ötezer darab sóval fizetett az ábrányi részbirtokért.
A birtok egy darabját Mátyás 1468-ban a huszita harcokban nyújtott érdemeiért Szentmarjai Jánosnak és fivérének ajándékozta. Ennek ellenére a falu, mint – mint tudjuk – Egyházasábránynak is neveztek, 1490-ben még mindig a diósgyőri uradalomhoz tartozott. Ugyanezen évben Beatrix királyné, Mátyás király özvegye Alsóábrányt ismét Sasvári Istvánnak adományozta, aki azt nem egyedül, hanem fivérével, Belzeki Zelena Gergely királyi udvarmesterrel együtt kapta meg.
1491 tavaszán Sasvári István a maga ábrányi javait a karthauziak monostorának és a Szűz Máriának szentelt templomnak adományozta. A néma barátok mégsem vehettek birtokukba a nekik ajándékozott területet, mivel a beiktatás folyamán egy sor ellentmondással találkoztak. Beatrix királyné nevében Zelena Gergely tiltakozott. A Sasvári testvérek, István és Sebestyén között kirobbant birtokvita tovább bonyolította a helyzetet, mivel Sebestyén az őt megillető részeket felajánlott az egri káptalannak.
Végül II. Ulászló 1504-ben az egri káptalant iktatta be Alsóábrány birtokába, akik 1505-ben 400 aranyforintért megszerezték a Sasvári István által a néma barátoknak ajándékozott birtokrészeket is. A Zelena-örökösöket a káptalan 1508-ban kifizette, akik ezt követően törvényesen minden jogukról lemondtak a faluban, és ettől kezdve Alsóábrány egésze káptalani birtok lett.
Felsőábrány középkori birtokosairól közel sem tudunk ennyit. A jóval kisebb falu köznemesek kezében volt, akikkel döntően csak az alsóábrányi birtokpereknél találkozunk, mint királyi emberekkel vagy birtokszomszédokkal. A korszak tekintélyesebb felsőábrányi birtokosai: a Tibold-, a Bánfalvi-Bárius-, a Németh család és Móré János.
 
A török terjeszkedés árnyékában
A török hódoltság Borsod vármegyére 1544 tavaszán, Mehmed budai pasa hadjáratával köszöntött be, aki nyolcezres seregével Hatvan irányából tört a megyére, és Heves megye középső részét, valamint a borsodi Bükkalját végigpusztítva egészen Miskolcig hatolt. A török katonák mintegy 45 faluból közel négyezer magyar foglyot és számtalan állatot hajtottak el. Nyomunkban felégetett és kifosztott falvak – köztük a két Ábrány – maradtak. Az igazhitűek pusztítása a megye legsűrűbb lakosságú övezetét – Bükkalja az Eger völgyétől, Mezőkövesd, Miskolc városokon át Szikszóig – érintette hátrányosan.
A két Ábrány csak lassan heverte ki a pusztítást. Az 1546-os dicajegyzék szerint Alsóábrányban az egri káptalannak 5 portája, 5 puszta telke és 1 zsellérje volt, míg Felsőábrányban nemesi tulajdonban 5 portát és 4 zsellért írtak össze. A következő évek portális összeírásai jórészt még alacsonyabb értékekről tudósítanak mindek. A megye 13 középkori mezővárosából Ábrány a szegényebb népességű települések közé tartozott. A török pusztítása közül kiemelkedik az 1554-es támadás, amikor a pogány bevette Fülek várát, s az erősséggel együtt néhány hónap leforgása alatt Gömör-, Torna- és Borsod megyék területén mintegy újabb 400 falu hódolt meg, köztük a két Ábrány. Állandósult a településekre nehezedő kettős adózás intézménye. Alsó- és Felsőábrányból előbb a budai, a hatvani, majd a szolnoki törökök, de az egri magyar katonák is adót szedtek.
A meg-megújuló török támadások bizonyítéka, hogy 1593-ban a szomszédos településekhez hasonlóan a vármegye az ábrányiakat is kötelezte, hogy büntetés terhe alatt az országút mentén lévő fákat vágják ki, mivel azok rejtekhelyül szolgálhatnak a keresztények legyilkolására és fogságba hurcolására induló törököknek. A török mellett a várakban rosszul fizetett keresztény katonák csoportokba verődve szintén fosztogatták a falvak népét. Valószínűleg valamelyik martalóc had elől rejtették el az ábrányiak azt a 280 db ezüstpénzt, amit 1976-ban vízvezeték ásásakor találtak meg, egy felszínre került cserépkorsóban.
Az ezüstpénzeket tartalmazó cserépkorsó
 
 
A nagy török hadjáratokat lezáró 1568-as drinápolyi béke előtt mindkét Ábrány növekedésnek indult. 1566-ban Alsóábrányban 17-, Felsőábrányban 6 portát, míg 1572-ben Alsóábrányban 22-, Felsőábrányban 5 portát írtak össze. 1576-ban Alsóábránynak – melynek biztosabb védelmet nyújtott a birtokos egri káptalan, illetve az ő javait az erősségvédelmére fordító egri vár – már 25 portájáról tudunk.
 
A település jelentős számú adózó népességgel, azok közül is nagyszámú telkes jobbággyal rendelkezett, akik már árutermelésbe is belefogtak. Felsőábrány kisebb község volt, több közép- é kisnemesi birtokkal, kevésbé jelentős állattenyésztéssel és az árutermeléshez szükséges elégtelen tartalékokkal.
A lassú gyarapodásnak az úgynevezett tizenöt éves háború vetett véget. 1596-ban Eger eleste és a szerencsétlen kimenetelű mezőkeresztesi csata után a vármenye déli felét – benne a két Ábrányt – elpusztította és felégette a török. Valóságos romhalmazzá vált Dél-Borsod. Mivel a négy járásból álló megyének ez a déli, negyedik járása szinte teljesen elpusztult, a vármegye külön határozattal azt meg is szüntette, s néhány évtizeden át csak három járásra állt Borsod vármegye.
Az 1596. október 22-26-án lezajlott „borsodi Mohácsként” is emlegetett csata méreteit tekintve közvetlenül nem csak Mezőkeresztest érintette, hanem Dél-Borsod több helysége is a több napos ütközet színhelyéül szolgált. így Mezőkeresztes mellett megemlíthetnénk Bükkábrányt, Mezőnyárádot, Mezőnagymihályt és Gelejt. A gyászos kimenetelű csata az Oszmán Birodalommal vívott másfél évszázados küzdelmünk egyik legvéresebb nyílt színi összecsapása volt, amely az ütközetet megelőző nemzetközi összefogás eredményeként felvillantotta annak lehetőségét, hogy a törököt – Mohács után hetven évvel – kiűzhetjük Magyarország és Erdély területéről. Sajnos mindez a csatavesztés után közel száz évig csupán illúzió maradt.
A csata Bükkábránytól délre, egy bizonytalan lefolyású, vadvizes, erősen mocsaras terepen zajlott le. A korabeli Alsóábrány templomával az akkori Lator-patak keleti oldalán, a szövetséges keresztény sereg táborának központjául szolgált, míg a tőle északra, szintén kőtemplommal rendelkező Felsőábránynál lévő Kápás-szőlők az oszmán sereg balszárnyának felvonulását fedezték. A többnapos csata után a két Ábránytól délre a német gyalogság állt szembe e török ruméliai csapataival, akiket végül megfutamítottak.
1697 és 1703 között készült térképmásolat az Alsóábránynál lévő szövetséges katonai táborról
A győztesnek látszó keresztény sereg az üldözést feladva az elfoglalt szultáni tábor fosztogatásába kezdett, se az utóbbi visszatérő és csapatait rendező III. Murád szultántól katasztrofális vereséget szenvedett. A csata 15000 fős keresztény veszteségét (a török hozzávetőleg 20000 embert veszített az ütközetben) tetőzte a vereség után Borsod megyére zúduló csapás, ami a vidék falvainak sorsát egy évszázadnyi időtartamra megpecsételte. Egyes feltételezések szerint 1996-ban az ábrányi temetőnél megtalált tömegsír összefüggésbe hozható az 1596-os ütközettel.
 
A mezőkeresztesi csata színhelyének térképe A XVII. század elején mindkét település újra népesült. 1602-ben Felsőábrányban már működő malomról tudunk, Alsóábrányról azt tudjuk, hogy 1630-ig fizették a török adót. Egy 1641-es korbeli vármegyei vizsgálat török hódoltsággal kapcsolatos kérdéseire az alsóábrányiak így feleltek: „Az császár mivét is török számára azelőtt megértük esztendeig is tíz nappal, de most esztendőt által ugyan kiváltjuk inkább egymást; az magunk holdolását az szerént mind feljebb-feljebb verik.” A török jelenléte a népesség csökkenését eredményezet. Olykor a falvak teljesen elnéptelenedtek, úgynevezett pusztafaluvá váltak. Az 1685. évi összeírás szerint Felsőábrányban 19 elpusztult ház mellett csak 5 volt lakott, míg Alsóábrányt nem is említi a conscriptio.
Alsóábrány birtokosa korszakunkban továbbra is – egészen a XX. század közepéig – az egri káptalan volt, míg Felsőábrány különböző nemesi családok tulajdonában volt. 1544-ben Geszti Péter és Lökös Barnabás, majd a Lengeldy, Korláth, Szentmarjai, Ládházi, Keczer Újszászi, Kerepesi, Putnoki, Daróczi, Gombos, Vértesi, Finkei, Várkonyi, Dobrosovszky, Asztalos, Baksi, Ács, Horvát és Ambrus családok birtokoltak hosszabb-rövidebb ideig javakat a XVI-XVII. századi Felsőábrányban. A XVII. század végi források a települést kuriális faluként említik.
Egyházi birtok lévén a terjeszkedő reformáció nem vált uralkodóvá Alsóábrányban, míg a köznemesi birtokosoknak köszönhetően Felsőábrány a XVI. század végére egészen reformátussá lett. Az ottani református eklézsia 1582-ben keletkezett, s birtokába vette a hajdani katolikus kőtemplomot, ami 1696-ban elhagyatottan állt. 1702-ben a vármegye jelképes 5 Ft-tal segítette újraépítését, de annak romos alapjain csak 1726-ban építettek új templomot fából. A mai református templom 1796 és 1802 között épült. A tornyot 1816-ban, majd egy újat 1895-ben építettek hozzá.
A református gyülekezet 1703-ban alakult újjá. Alsóábrányban 1745 körül a káptalani kegyurságot képviselő Komáromy János egri őrkanonok kezdett templom építésébe. A munkálatokkal 1750-ben végeztek, s a katolikus templomot a Szentlélek tiszteletére szentelték fel.
A barokk stílusban emelt, félköríves szentélyű templom, a XX. század elejéről való, hegyes sisakos toronnyal a falu legrégebbi épülete, amiben 1869-ben Sajósy Alajos egri festőművész megfestette a Szentlélek eljövetele és Szent Anna oltárképét.
Részlet a Kálvária-temetőből
A plébániát 1763-ban Eszterházy püspök állította vissza. A temetőben 1853-ban Ludányi Antal helybeli plébános létesített kálváriát és kápolnát.
 
Lassú gyarapodás
A török kiűzése után az egri káptalan már 1701-ben telepített lakosokat Alsóábrányba. 1711-ben a vármegye elősegítve a pusztán maradt telkek benépesítését, 1-3 évi adómentességgel próbált Borsodba csalogatni, s letelepedésre késztetni új településeket. Azokra a helységekre, melyek nem voltak egészen elpusztulva, ez a mentesség nem terjedt ki. Így Alsóábrány is köteles volt a közterhekhez hozzájutni.
Az 1715-ör országos összeírás 8-, míg az 1720-as 10 családot említ a faluban. Az ezt követő dicális összeírások nem a teljes lakosságról tudósítnak minket, hanem csak az adózók adatait tüntetik fel. Nem szerepel bennük a földesúr, az adót nem fizető nemes, pap, tanító, a robotoló és csak tizeddel tartozó jobbágy. Csak az úgynevezett libertinusok, meg taksások (bért fizetők) névsorát, adatait tartalmazzák ezek az összeírások. Alsóábrányban 1725-ben 10-, 1735-ben 11-, 1743-ban 7 család van feltüntetve. 1787-ben a II. József-féle népszámláláskor Alsóábrányban 55 házban 69 család élt, akik közül 8 volt nemes, 32 szabad költözési jobbal rendelkező paraszt, 32 paraszti örökös, 23 zsellér és 12 egyéb jogállású személy. A teljes népesség 345 főt tett ki.
Az alsóábrányiak döntően földművelésből éltek, akik előbb két-, majd háromnyomásban leginkább árpát, búzát, rozsot és zabot termeltek.
Jó szántóföldjeink volta, amelyek trágyázás nélkül is adtak egy köböl vetés után 9 keresztet. A learatott gabonát a káptalan tulajdonában lévő malomban vagy a felsőábrányi malmokban őrölték meg. A Sályi-patakon a földesúr a XIX. század első felében egy másik malmot is létesített, amit Német malomnak hívtak, szemben a Határ elnevezésű régebbi malommal.
A malmokon felül az egri káptalan jövedelmét gyarapította az év nagy részében a falu kocsmája, mészárszéke, a hidakon szedett vámjövedelem. Zorger Gergely egri prépost az egri káptalan nevében ezért tiltakozott 1716. október 13-án kelt levelében az ellen, hogy Felsőábrány lakosai akadályozták az alsóábrányiakat a két falu között lévő híd használatában. Taxát is fizettek, és ajándékot adtak tyúkból, libából, kacsából és tojásból, ezen felül robotoltak az uraság kiépülő ábrányi uradalmában.
 
Az alsóábrányi rétek jó füvet adtak, de a legelőkhöz hasonlóan szűkösek voltak, ami az állattenyésztés fejlődését erősen gátolta. (A XVIII. század végén a mezőgazdasági terület 77%-a volt szántóföld, s csak 20% alatt volt a rét és a legelő aránya.) Állataik számára kénytelenek voltak más településektől kaszálót bérelni. Leginkább szarvasmarhát, ökröt és lovat tartottak.
A juhtenyésztés esetleges volt, míg a sertéstartást az erdő (makkoltatás) hiánya nehezítette. Tűzi- és épületfákat a diósgyőri- és a cserépi erdőkből pénzért hoztak maguknak. Jelentős szerepe volt mindkét Ábrány korabeli állattartásban a mocsaras-patakhoz kötődő szárnyas- és vízi baromfi tartásnak. Felsőábrányt a XVII. században sokáig csak nemesek, vagy nemesi telekre telepített jobbágyok lakták, ezért a korabeli adóösszeírásokon a település nem szerepel. 1710-ben a falu leégett, ami visszavetette a fejlődésben. Erőteljesebb benépesülés a nemesi birtokok (composses-sorok) jóvoltából az 1720-as években kezdődött. A fatemplom 1726-os felépítése a lakosság számának emelkedését is mutatja. A II. József-féle népszámlálás adatai szerint 1787-ben 100 házban 131 család élt, akik közül 84 volt nemes, 67 zsellér és 12 egyéb jogállású személy. Jobbágyok nem éltek a faluban. Az össznépesség száma 563 főt tett ki.
A településen több nemesi birtokos osztozott, akik közül jelentősebb birtokkal a Geletffy-, a gróf Dietrischstein család és Majtényi Károly András rendelkezett.
A felsőábrányi szabad költözési joggal rendelkező zsellérek uraiknak 1 rénesforint taxát fizettek, maximum 20-30 napot robotoltak, és búzából meg borból adtak tizedet.
A szomszédos alsóábrányiakhoz hasonlóan éltek. Velük ellentétben azonban volt szőlőjük. A XVIII. század végén a felsőábrányi mezőgazdasági terület 6%-a volt szőlő, 81%-a a szántóföld és 13%-a kert, rét és legelő. A településnek a falun belül egy-, míg a határban három malma volt.
A Kácsi-patakon lévő két malmot Szent János és Búszer malomnak, a Sályi-patakon lévőt Szilaj malomnak nevezték.
Mindkét falut magyarok lakták. Alsóábránynak tisztán római katolikus, Felsőábránynak döntően református népessége volt. Az utóbbi település viszonylag jelentős számú zsidó lakossal is rendelkezett, akik jórészt a szőlőművelésben vettek részt.
A két falu gyakorlatilag már az 1760-as évekre összetelepült, mindössze egy keskeny sáv választotta el egymástól a községeket. A feudális gazdasági- és társadalmi szerkezetben az 1848-as áprilisi törvényeket követő évtizedek hoztak döntő változást.
 
Késlekedő polgárosodás
A jobbágyfelszabadítást követő tagosítások megnövelték a kisbirokosok számát, akiknek a zöme a XIX. század második felében is a mezőgazdaságból, azon belül is a szántóföldi növénytermesztésből éltek. 1900-ban a két falu összlakosságának még több mint 75%-a élt a mezőgazdaságból. Az ipari szektorban a népesség kevesebb, mint 10%-a, a kereskedelemben 3%-a, a közlekedésben közel 2%-a, míg az egyéb szektorban 10%-a biztosította maga és családja megélhetését.
A település ekkor már a nagyhírű dél-borsodi szűcsmesterség egyik központja volt. A cifra, hosszú férfi bundák, a hímzett női bekecsek, a kuzsuk százai készültek itt, amelyek messze földön híres, keresett termékek voltak.
 
A XIX. században a két falu közül Felsőábrány valamivel népesebb volt. 1869-ben 638-an, 1900-ban 699-en, míg Alsóábrányban 392-en, illetve 428-an éltek.
A község nevezetes szülötte Géczy István. Felsőábrányban született 1859-ben, ahol édesapja uradalmi intéző volt. Eredetileg festőművésznek készült, de a színészi pálya jobban vonzotta. Később pedig népszínművei tették országosan ismert egyéniséggé. Emlékét a polgármesteri hivatal mellett felállított mellszobra őrzi.
Géczy István mellszobra
Az életviszonyokban jelentős változás a korábbi évszázadokhoz képest még nem következett be. A lakosok alapvető megélhetését a XX. század első felében is a mezőgazdasági őstermelés biztosította. A helyiek a megtermelt javaikat leginkább Miskolcon, Mezőcsáton és Mezőkövesden értékesítették. A mezőgazdasági népesség nagy része egyáltalán nem rendelkezett földdel. 1941-es adat szerint arányuk elért a 43%-ot. Ők leginkább cselédként, napszámosként, gazdasági munkásként vállaltak munkát.
A törpebirtokosok 10 kat. hold alatti területet birtokoltak, arányuk a mezőgazdasági népességen belül meghaladta a 41%-ot. 10-20 kat. hold közötti birtokot mindössze a mezőgazdasági népesség 9,5%-a tudhatott magáénak, míg a nagyobb birtokkal rendelkezők (20 kat. hold felett) aránya csak 5%-ot tett ki. Az I. világháború évei alatt a két településről 220 férfit hívtak be katonának, akik közül 39-en haltak hősi halált, míg 10-en hadirokkantak lettek. A II. világháború a község polgári- és zsidó lakosait sem kímélte. 1942 és 1945 között a két Ábrányból összesen 64-en váltak a katonai- és a politikai eseménye áldozataivá. A két község sem kerülte el a hadi eseményeket, amelyek helyben csak 1944. november 13-án fejeződtek be. A hadiutak középpontjában lévő falvakban a nélkülözés, a szenvedés a front elvonulása után nem ért véget. Az átvonuló román- és orosz katonák atrocitásai, a településekre kirótt beszolgáltatási kötelezettségek nehezítették az újrakezdést, az újjáépítést.
A hadiesemények során 9 ház teljesen tönkrement, míg 65 és katolikus plébánia megrongálódott.
1945-ben újjáalakultak a községi képviselő-testületek, megalakultak a helyi nemzeti bizottságok, létrejöttek a politikai pártok helyi szervezetei. A front elvonulás után a lakosok hozzákezdte a romok eltakarításához, az újjáépítéshez. 1945 tavaszán megtörtént a földosztás, de a juttatott földterületek kicsinysége alig biztosította a gazdálkodók megélhetését. Sor került a felekezeti iskolák államosítására, a kommunista hatalom helyi szerveinek kiépítésére. 1949-ben a két község Bükkábrány néven egyesül (a név hivatalosan 1950. január 1-től használatos). A faluban ugyanebben az évben bevezették az elektromos áramot. A kommunisták hatalomra jutása után Bükkábrány a tanácsi rendszer keretei között kereste a boldogulás, a gyarapodás rögös útját.
 
A XX. század utolsó évtizedei
A szocializmus első szakasza, a Rákosi nevével fémjelzett évek a bükkábrányiak életét is megkeserítették. A kommunista diktatúra felülről irányított tanácsrendszere a mindennapokban is éreztette hatását. A félelem, az egymással szembeni bizalmatlanság mérgezte a helyi közéletet.
1951-ben a faluban három termelőszövetkezet is alakult: a Lenin, a Béke és a Petőfi. Ezekből utóbb csak a Béke maradt fenn, magába olvasztva a másik kettőt, 1975-ben pedig a vattai- és a bükkaranyosi termelőszövetkezeteket. A mezőgazdaságban dolgozók száma és aránya jelentősen visszaesett, míg ugrásszerűen nőtt – a szocialista irányelvnek megfelelően – az iparban munkát vállalók száma és a népességen belüli aránya. A hagyományos falusi társadalom bomlása visszafordíthatatlanná vált. 1960-ban Bükkábrány össznépességének már csak 30%-a tartozott a mezőgazdasági ágazathoz, míg a lakosság több mint 43%-a már iparból biztosította maga és családja megélhetését. Kis mértékben nőtt a kereskedelemben, nagyobb mértékben a közlekedésben és más ágazatokban foglalkoztatottak száma és aránya. Általánossá vált a megyeszékhelyre való bejárás vagy más néven ingázás. Miskolc mellett sokan dolgoztak Mezőkövesden, a borsodi szénmedencében és az állami gazdaság sertéstelepén. A tsz mellett helyben való munkalehetőséget biztosított a műanyag-feldolgozó ktsz, a fehérnemű üzem és a szocialista korszak végén a felállított külszíni bánya.
Bükkábrány határában 1960-tól folytak földtani kutatások a lignit kitermelést megcélozva, de a széntermelés csak 1985 szeptemberében indult meg. Ugyanebben az évben felállt a Bükkábrányi Bányaüzem, de a bánya végleges felállítása csak 1990-re fejeződött be, aminek köszönhetően a településen több száz új munkahely jött létre. A földtörténeti harmadidőszakban a területet kevésbé sós vizű, sekély beltenger borította, környékén hatalmas láperdőkkel. Az évmilliók során az elpusztult növényzetből a fokozódó nyomás hatására jelentős lignittelepek alakultak ki, melyek a földmozgások következtében csak pár méterre vannak a felszín alatt. Az itt kibányászott lignit a tiszapalkonyai és a visontai erőműben kerül feldolgozásra.
Néhány éve, 2007. júliusában, világszenzációt jelentő leletre bukkantak a bánya területén. A 16 mocsárciprus törzsből álló lelet együttes 60 méteres mélységből került elő, megőrizve egykori fás szerkezetét, nem engedve az úgynevezett szénülési folyamatnak.
Korabeli magasságuk elérhette a 30-40 métert is. Pusztulásukhoz egy hirtelen homokvihar vagy iszaplavina vezethetett, amely mintegy 6 méteres magasságban elborította, így konzerválta a mocsárciprusok törzsének alsó részét, míg a homok- vagy iszapréteg fölé eső részek elpusztultak. Az 5-6 méter magas, 2-3 méteres átmérőjű tizenhat fatörzs eredeti, álló helyzetében konzerválódott, de a hasonló leletektől eltérően nem szenesedett el és nem is kövesedett meg.
Részlet a lignitbányáról. Előtérben a több millió éves mocsárciprusok.
A szocializmus évei alatt a község lassú fejlődésnek indult. Átadták a vezetékes ivóvíz-hálózatot, elészült (az azóta megszűnt) fogorvosi rendelő, út öt tantermes iskola és szolgálati lakás épült, kialakították a művelődési házat, elkezdték az utak aszfaltozását, megépült az aszfaltos kézilabda pálya, társadalmi munkában több kilométer járda készült, átadták a gázcsere-telepet és a községházát.
A rendszerváltás visszahozta a település önállóságát. 1990-ben sor került az első helyhatósági választásra, megválasztották a község első polgármesterét. A település gyors fejlődésnek indult. 1990 tavaszán az 1844 lakosú község, a világháborúk ábrányi áldozatainak emlékét őrző parkban felállította a település első írásos említésének (1221) emlékművét.
A képviselőtestület folytatta az utak aszfaltozását, a járdák felújítását, kerékpárutat épített a bányához, elkészítette a községi szeméttelepet, kiépítette – lakossági összefogással – a gázhálózatot és kábel-televíziós rendszert, bővítette az ivóvíz- és önerőből a telefonhálózatot, folytatta a közintézmények felújítását. A település határában üzemanyag-töltő állomás épült, új üzletek nyíltak, amelyek a lakossági szolgáltatás bővítését célozták meg.
Az új évezred kezdetén az önkormányzat nagy vállalkozása egy új oktatási-, kulturális- és szociális központ kialakítása, a szennyvízberuházás megvalósítása.
 
Felhasznált irodalom: Jánosházi Sándor - Bükkábrány krónikája

Ügyfélfogadás

A Közös Önkormányzati Hivatal ügyfélfogadása:

Hétfő: 8-16 óráig
Kedd: Nincs ügyfélfogadás!
Szerda: 8-16 óráig
Csütörtök: Nincs ügyfélfogadás!
Péntek:  8-12 óráig
   
Polgármester ügyfélfogadása: szerda 8-12 óráig
Jegyző ügyfélfogadása: kedd 8-12 óráig
   
Építésügyi előadó ügyfélfogadása: hétfő 8-16 óráig
Falugazdász ügyfélfogadása: kedd 8-16 órái
Családsegítő Szolgálat ügyfélfogadása: szerda 8-12 óráig
Pénztár: az ügyfélfogadás rendje szerint!

 

Elérhetőségek

Közös Önkormányzati Hivatal

3422 Bükkábrány
II. Antrás tér 1.

Telefon:  +36-49-535-022
Fax:        +36-49-535-023

E-mail:     hivatal@bukkabrany.hu